Szeptember 13-án, vasárnap családias alkalomnak adott helyett egyházközségünk hittanterme. A Szent Liturgia és az Esti istentisztelet után került sor a felolvasásra: “szakrális költemények kortárs költőnők műveiből”. Öt költőnő –Baka Györgyi, Szekeres Mária, Nyíri Erzsébet, B. Tóth Klára és Dr. Mezei Klára Paraszkéva (aki Egyházközségünk aktív tagja)– mutatkozott be “Fénykörben” című verses kötetével. A kezdési időpontban némi csúszás történt, ennek ellenére megtelt a hittanterem, minden ülőhely foglalt volt. Az alkalom vendége volt Dr. Adamik Tamás irodalomtörténész, az ELTE Latin tanszékének professor emeritus-a.
Magyar István protierej bevezetőjében szólt az Egyház és a művészetek kapcsolatáról. Már a legősibb időkben, a katakombákban találkozunk Jézus Krisztus, Isten Szülője és a vértanúk ábrázolásával, majd a konstantini fordulat után a templomok falán és az ikonosztászion megfestett ikonokkal. De jelen van a művészet a zsoltárokban és az istentiszteleti szövegekben is. És megnyilvánul a szakrális művészetben, az “istenes” versekben, amelyek megalkotásához-ugyanúgy mint az imádságos elmélyüléshez- csendre és elvonultságra van szükség.
Dr. Adamik Tamás professzor a következő szavakkal mutatta be a kötetet:
“Szép és jó ez a verseskötet, mert formája és tartalma tökéletes összhangban van egymással, és magával a címmel is. A Fénykörben cím alatt valóban van egy fénykör, benne egy harsonázó angyallal, alatta pedig a cím folytatása: Öt költőnő. Nem sok találékonyság kell ahhoz, hogy ráébredjünk: a harsonázó angyal az öt költőnőt szimbolizálja, mondhatnám természetes módon, hiszen a görög angelosz – ’angyal’ szó hírnököt jelent: azt hirdeti, amit Isten rábíz. A költő ugyanezt teszi. Ezen értelmezésünket megtámogatja a hátsó borító illusztrációja, amely olyan elrendezésben közli az öt költőnő arcképét, amely megfelel a fénykörnek. Az öt költőnő tehát: Baka Györgyi, B. Tóth Klára, Nyíri Erzsébet, Paraszkeva és Szekeres Mária valóban angyalok, hírnökök, akiknek ki kell mondaniuk, hirdetniük kell azt, amit a sorsuk rájuk ruházott – sugallja az illusztrációk alkotója, Nagy Ferenc szobrászművész.
Az öt nő tehát költő, de nem is akármilyen költők, hiszen fénykörben állnak, kisugároznak, aurájuk van. Abban tehát megegyezik az öt költőnő: Baka Györgyi, B. Tóth Klára, Nyíri Erzsébet, Paraszkeva és Szekeres Mária, hogy különleges költők. Csakhogy Nagy Ferenc szobrászművész mindegyik költőn neve után készített egy-egy illusztrációt, amelyekben rámutat arra, hogy mindegyik költőnő más és más. Baka Györgyi mellé tett kép azt sugallja, hogy Györgyi befelé forduló, misztikus költőnő; innen a sok metafora költészetében. B. Tóth Klára mögötti grafika sok tárgya, eszköze arra utal, hogy Klára kíváncsi, kísérletező költő, aki sok minden kipróbál. Nyíri Erzsébet költészete a kozmoszt kutatja, s sorai azt sugallják, hogy ő mint kis világ a nagy világ része; Paraszkeva pedig nem az ujja köré csavarja a férfiakat, hanem a nyaka köré, de mégis szenved, és csak Istenben lel megnyugvást. Szekeres Mária pedig harsonás angyalként hirdeti az Úr dicsősségét, tehát tovább erősíti azt, amit az ízléses kötet borítójának angyala szemmel láthatóan tesz.
Ezek után nézzük meg, mit is rejt magánban ez a verseskötet: Kipke Tamás Asszonyok – magyar valóságban című esszéje vezeti be. Utána ábécé sorrendben következik az öt költőnő: Baka Györgyi 16 verssel, B. Tóth Klára 18-al, Nyíri Erzsébet 13-al, Paraszkeva szintén 13-al, végül pedig Szekeres Mária mintegy súlyosabb zárlattal, húsz verssel zárja a kötetet.
Nagy Ferenc szobrászművész a rajz, a grafika eszközeivel hangsúlyozza, hogy mind az öt költőnek sajátos arculata van. Kipke Tamás egy másik erényükre hívja fel a figyelmet, amikor ezt írja: „Az író, a költő olykor látszólag csak saját életével néz szembe – de jó írónak, költőnek akkor bizonyul, ha néhány sor után az olvasó már úgy érzi, személy szerint őróla szól a ’történet’. Baka Györgyi, B. Tóth Klára, Paraszkeva, Nyíri Erzsébet és Szekeres Mária közös kötetét végigolvasva ebben a nem igazán mindennapi élményben volt részem” (5).
Hogy mennyire igazak Kipke Tamás idézett szavai, azt egyetlen példával szeretném bemutatni. Mindegyik költőnő azt állítja újra meg újra, hogy nehéz kimondani, ami szívünket nyomja. S hogy ez valóban így van, az a görög tragédiákból is egyértelmű: szereplői nem mondták ki az, amit ha kimondtak volna, elkerülhették volna a szörnyű pusztulást. Baka Györgyi már első versének első strófájában ezt kiáltja: Mondd ki a szót, / leheld ki, szüld meg, / kiárad mégis bent marad, / abban a pillanatban / megszületsz, épp úgy / mint több ezer éve (9. oldal). B. Tóth Klára így önti szavakba a kimondás problematikáját: körbetapintom a vonásokat, / mit ad ki a szóplasztika, / épp milyen arcot / rajzolnak ki a szavak (38. o.). Nyíri Erzsébet így nyilatkozik meg: Izenek sorsommal, / mi ellen lázadok …/ izenek fával, virággal, / réti farkassal,/ búcsúzom tőletek / égi madarakkal (60–61. o.). Paraszkeva így vall a megszólalás fájdalmáról: Egyenként csobbannak a szavak / Lassú madarakként keringenek / Odaütődnek / Visszaúsznak (78. o.). Szekeres Mária pedig egyértelműen leírja azt a paradoxont, hogy a kimondandó kimondhatatlan: Kifejezhetetlen, … s érdemtelen – ó szavaim, lelkem / árulása! – miért mondom mégis, ha ki nem mondható?! (106. o.).
Közös még az öt költőnő verseiben a szerelemnek és az Istenhez való közelségnek a legnagyobb emberi értékként való a felmutatása, őszintén, egyszerű szavakkal. E tekintetben az öt költő szoros rokonságban áll a világirodalom legnagyobb költőnőjével, Szapphóval. Szapphó is családanyaként írta verseit (volt egy kislánya); egy leánynevelő intézetet vezetett, tehát volt civil foglalkozása, ahogyan az öt költőnőnek is volt és van foglalkozása. Mennyire egyszerű, mennyire őszinte ez a verse, amely Radnóti Miklós fordításában így hangzik:
Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál –
vágy nehezül rám:
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!
Hölgyeim, Uraim! Kedves költőnők! Engedjék meg, hogy Szapphóhoz című versemmel köszöntsem Szapphót, és méltó utódait, az öt költőnőt:
Szapphóhoz
Lágy vagy és vágy jár a nyomodba folyton,
szép szemed barnás üde fénye táncol,
szád, a mézes szád, melegével ápol,
isteni asszony.
Melledet múzsák kara fűti dalra,
Friss tavasz hint rá kegyesen szerelmet,
ihletett szobrász alakítja újjá,
s tölti be vággyal.
Telt sudár csípőd fölemelve ringat,
büszke járásod nemesíti bájjal,
férfiak sóvár szeme rád tapadva,
bámul örömmel.
Én, ha meglátlak, s közelebbröl édes
hangodat hallom s nevetésed, égő
szikra lobban föl kebelemben. Érzem:
lángolok érted.
Ezzel a Fénykörben – Öt költőnő c. antológia bemutatóját megnyitom, és felkérem a kötet első költőnőjét, Baka Györgyit, mutassa be nekünk költészetét.”
A megnyitó után következett versek felolvasása. Minden költőnő felolvasta az általa kiválasztott verseket. A felolvasás dedikálással és a hallottak megvitatásával zárult.
